Bold

Aztán egy púpos törpe sétált el mellettem. A szemei guvadtak voltak és kicsit kancsal is volt. Sántított miközben az egyik kezében egy mérleget cipelt. Ha valaki megméredzkedett, aprót adott neki a mondvacsinált szolgáltatásért, így gyűjtött pénzt. Miközben egy sietős üzletember sétált el mellette, alig észrevehetően megsimogatta a púpját. Mintha semmi sem történt volna, mintha senki sem vette volna észre, mintha egy másodpercre a modern forgatag több száz évvel ezelőtti piactérré változott volna. Amikor kiközösítették a púposokat, de lopva meg-megsimogatták a test kitüremkedését, hogy szerencséjük legyen. A félelmetes és vonzó másság, a hideglelésbe csomagolt vonzalom, az undorba rejtett kíváncsiság. Ezek jártak a fejemben, amikor a púpos a lábamra ejtette a mérleget és rám üvöltött: hallod, amit mondok?! Gyere már! Sarkon fordult és elindult. Utána mentem, és amikor mellé értem, mintha csak véletlen lenne, hozzáértem a púpjához. Baszd meg – mondta és elindult lefelé a lépcsőn.

A pincében fullasztó dohos szag volt. Ellenben nagy világosság. Olyan fényár, mintha maga
Jézus gondoskodna a hely áramellátásáról. A púpos hangosan beköszönt az érkezéskor. Aztán fingott egyet. Huh, egész nap tartogattam – mondta. Mintha valami érdem lenne hazavinni a bélgázt. Néhány kósza fing volt a válasz. Mondjuk a dohos szagot így sem sikerült überelni.
- Olyan fura szagot érzek. Nem neked van fingszagod? – szólt a törpe nevetve miközben asszonyát átölelte.
- Hát mi tagadás, szoktam fingani. De nem olyat, ami beteríti az egész testemet. Szerintem nem engem érzel – zárult az érthetetlen párbeszéd.
Ezek ketten csak álltak ott.
- Honnan tudta, hogy te vagy az? – suttogta.
- Nem tudom, de ha nem szólsz közbe folyamatosan, nyilván elmondja majd, igaz? – nézett a törpére.
Az hetykén kavargatta az ételét, babrálta a mobilját, vakarászta a szőrös mellkasát.
- Volt itt egy vak férfi. Azt mondta, álmot látott. Elmondta ám részletesen. Na abban pont te szerepeltél. Hát így.
- Hát így? Összeszarom magam a gyönyörűségtől.
- Hallgass már! És pontosan mi volt abban az álomban? – nézett reménykedve a törpére.
- Ennyi. Egy férfi, mint te, ott áll majd a piacon, ilyen zöld kabátban, ami neked is van.
Azok csak ültek ott ketten, hátha valami kiderül.
- Na jó, és ki volt az a vak férfi? – hangzott a praktikus női kérdés.
- Nem tudom. Halszálkás nadrágot viselt, egész különleges szürkét, viszont barna övet vett hozzá. Mondjuk nem lát, szóval talán annak is örülni kell, hogy volt rajta egyáltalán öv.
- Az arca, milyen volt az arca? – sürgették.
- Nem tudom, nagyon magas volt, nem láttam. Mély, megnyugtató hangja volt.
- Nevet nem mondott?
- Nem.
Felállt, idegesen megigazította a szoknyáját és várakozóan nézett.
- Menjünk! – sziszegte.
- Köszönjük. Most megyünk. Mennünk kell. Remélem még…
- Ja, ne aggódj, találkozunk még. Mondta az álomlátó világtalan. Még ma este. Persze menjetek, nekem is dolgom van.
Kituszkolta őket az ajtón, aztán bekapcsolta a tévét és elaludt a Teleshopon.

Kiléptek az utcára.
- Hánynom kell, nagyon rosszul vagyok.
- Hát hányjál, nézd csak, ide, itt jó lesz.
- Nem akarok.
- De hát miért nem??
- Mert tetszeni akarok neked.
- De hát tetszel, nagyon tetszel.
- Igen, de ha látnál hányni, már nem tetszenék.
- Te kis hülye. Na, gyere!