"ismerted öregapádat, minden a gyomrára ment"

Először egy konténerben aludtam egy vágóhíd mögött. Még ma is érzem a rothadó hús szagát az orromban. Ezért is cigizek olyan sokat. Hogy elnyomjam ezt az istenverte édesen kötözködő szagot. Sokat gondoltam anyámra is azon az estén. Ő bárhol el tudott aludni és mindig pihenten ébredt. Apám szerintem ezért is hagyta el. Nem tudta elviselni, hogy van valaki, aki életerősebb nála. Úgyhogy egy csütörtökön felkelt, felvette a vasalt inget, amit este anyám odakészített neki, borotválkozott, megreggelizett, csókot nyomott a felesége homlokára és lelépett. A Vöröskereszttel is kerestettük, de soha többé nem került elő. Ez sokszor eszembe jutott abban a 10 évben. Hogy milyen lenne tudni, hogy otthon vannak emberek, akik szomorúan, dühösen, kétségbeesve éveken keresztül minden nap arra várnak, hátha érkezik rólam valami hír. De rám a kutya sem várt. Talán eltűnésnek is túlzás nevezni. Az tud eltűnni, aki látszik. Nem? Akit várnak. Nem?

'Kezet mostál gazemberke?' – amióta az eszemet tudom a nagyanyám ezt minden vizelés után megkérdezte tőlem a fejemben. Aznap is, csak nehezen hallottam, mert 30 férfi sörtől feszülő hólyagja üvöltött a fülembe a kézmosásnál a stadion wc-jében. Nagyanyám volt a leghíresebb baseli madame, a galamblelkű keselyű, aki három dologra volt igazán büszke életében: az örmény felmenőire, a lányára, akit kupiban nevelt mégsem lett kurva, és az unokájára, aki csodásan focizott. Utóbbi természetesen én vagyok. De mire üvöltő hólyagok közé keveredtem, már nagyon messzire kerültem a tehetségemtől. És akkor még nem is sejtettem, milyen messzire kerülök néhány órán belül bármitől, ami addig az életemet jelentette.
A meccs eredménye amúgy 1-2 lett a Baselnek. Ez szinte mindent megért. Nagyon boldog voltam. Annyira boldog, hogy az sem érdekelt néhány óráig, hogy Jens és a Kályhás eltűntek a lelátóról mire visszakeveredtem a wc-ről. A stadion melletti kocsma pont olyan volt, mint az otthoni, csak az olaszok hangosabbra itták magukat