"ne kapcsold el, nézem, csak pihentetem a szemem" (assemblage)

Drága,

2020. december 28. van. Holnap lesz a 10. házassági évfordulónk.

Ezt a levelet éppen egy éve írtam neked. A 9. előtti napon.

…..

Amikor ma délután visszaértem Szarajevóból, csak ültem a táskáim mellett a hálószobában és azon gondolkoztam, ha nem csomagolok ki, talán megérted, amit el kell mondanom, és szó nélkül elmehetek. Aztán tusolás közben újra erőre kaptam, képesnek éreztem magam arra, hogy eléd álljak, elmondjam, elbírjam a dühödet, aztán elhagyjalak. Úgy kezdtem volna, hogy „szeretlek, de”.

Aztán, ahogy álltál a konyhapultnál és válogattad a kocsonyahúst az évfordulós vacsoránkhoz, nem bírtam megszólalni. Néztelek, ahogy Nina Simone-ra kedélyesen kaparod a disznófület, és az jutott eszembe, amikor először találkoztunk. Iszonyatosan berúgtál, összehánytad a barátaink konyháját és haza kellett kísérnem téged. Erősből esendő lettél, én pedig frivolból gondoskodó. Azt hiszem ezt szerettük meg egymásban.

Szeretlek. De most van valaki, akit nálad jobban szeretek. Konrád műhelyében találkoztam vele apu halála után néhány hónappal. Hangos volt és önelégült. Én meg végtelenül fáradt, üres és közömbös. Főleg az élettel szemben, amiről azt gondoltam, végleg elvesztettem az irányítást felette miközben végignéztem, ahogy apám elfogy és meghal. Hármasban fröccsöztünk és Stevie Wondert hallgattunk, aztán elhívott egy vendégségbe. Mindenkinek örültem akkor, aki nem ismer, nem tud rólam semmit, és mindeközben jókedvű. Én is jókedvű lehettem, anélkül, hogy bármit el kellett volna magyaráznom vagy bármire emlékeznem kellett volna. Egy belvárosi kávézóban kötöttünk ki, zárás után, valami privát bulin. Ettünk, ittunk, valaki zongorázott, mi pedig reggelig beszélgettünk és táncoltunk. Amikor megcsókolt, hajnali 6-kor, egyszerűen elszaladtam. Ő meg utánam a körúton. Szánalmasan banális. Te épp Belgrádban voltál. Emlékszem a fényekre, arra, hogy fázom, hogy eszembe se jutottál, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül azt éreztem, bármi is történik velem, én ezt most akarom.

Hetekig csak beszélgettünk. Olyan megnyugtatóvá tette az életet, amilyenről nem is sejtettem, hogy létezik. Mintha önmagammal találkoztam volna, csak benne mindent tudok szeretni, amivel magamban mindig harcoltam. Vállalhatatlanul izgalmas és felszabadítóan békés, mert újra kapok levegőt, mert újra tudok aludni, mert újra azt érzem, hogy van közöm a saját életemhez. Itt tartunk most, fél év után.

Mindeközben már azt is tudom, hogy nem foglak elhagyni. Mert az előbb, a hálóban megtaláltam az adásvételi szerződést. Megvetted a házat. A platánokkal és mogyoróbokrokkal, meg az almafával, amire bunkert építhetnek az ikrek, miközben mi a spanyol csempés teraszon fröccsözünk és mellettünk kecskegida böcsködözik báránnyal a fűz alatt. Az első pillanatban gyűlöltelek, mert elvetted tőlem a lehetőséget, hogy elhagyjalak. Nem lehet elhagyni valakit, aki valóra váltja az álmodat. Szinte salamoni döntés maradni, nem? És tudom, hogy kurva igazságtalan vagyok veled. Mert te jó vagy, én meg mocskos. Mert tulajdonképpen szeretlek, és tulajdonképpen rombolni készültem.

Ahogy írom ezt a levelet, fel-fel nézek. Továbbra is vidáman készülődsz, épp azt magyarázod vicceskedve, hogy a boldog házasság pont olyan, mint a szakértelemmel végzett abálás: jó alapanyag, minőségi idő, tervezett élvezet.

...........

Ha megkapod ezt a levelet, az azt jelenti, hogy nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy ne tudj róla. Egészen pontosan azt akarom, hogy tudj róla. Remélem, megbocsátasz. Nem azért, mert megtörtént, hanem azért, mert elmondtam. És azért, mert ma tényleg elhagylak.