"ne kapcsold el, nézem, csak pihentetem a szemem" (assemblage) / “don’t switch off, I’m only resting my eyes”

Drága,

2020. december 28. van. Holnap lesz a 10. házassági évfordulónk.

Ezt a levelet éppen egy éve írtam neked. A 9. előtti napon.

…..

Amikor ma délután visszaértem Szarajevóból, csak ültem a táskáim mellett a hálószobában és azon gondolkoztam, ha nem csomagolok ki, talán megérted, amit el kell mondanom, és szó nélkül elmehetek. Aztán tusolás közben újra erőre kaptam, képesnek éreztem magam arra, hogy eléd álljak, elmondjam, elbírjam a dühödet, aztán elhagyjalak. Úgy kezdtem volna, hogy „szeretlek, de”.

Aztán, ahogy álltál a konyhapultnál és válogattad a kocsonyahúst az évfordulós vacsoránkhoz, nem bírtam megszólalni. Néztelek, ahogy Nina Simone-ra kedélyesen kaparod a disznófület, és az jutott eszembe, amikor először találkoztunk. Iszonyatosan berúgtál, összehánytad a barátaink konyháját és haza kellett kísérnem téged. Erősből esendő lettél, én pedig frivolból gondoskodó. Azt hiszem ezt szerettük meg egymásban.

Szeretlek. De most van valaki, akit nálad jobban szeretek. Konrád műhelyében találkoztam vele apu halála után néhány hónappal. Hangos volt és önelégült. Én meg végtelenül fáradt, üres és közömbös. Főleg az élettel szemben, amiről azt gondoltam, végleg elvesztettem az irányítást felette miközben végignéztem, ahogy apám elfogy és meghal. Hármasban fröccsöztünk és Stevie Wondert hallgattunk, aztán elhívott egy vendégségbe. Mindenkinek örültem akkor, aki nem ismer, nem tud rólam semmit, és mindeközben jókedvű. Én is jókedvű lehettem, anélkül, hogy bármit el kellett volna magyaráznom vagy bármire emlékeznem kellett volna. Egy belvárosi kávézóban kötöttünk ki, zárás után, valami privát bulin. Ettünk, ittunk, valaki zongorázott, mi pedig reggelig beszélgettünk és táncoltunk. Amikor megcsókolt, hajnali 6-kor, egyszerűen elszaladtam. Ő meg utánam a körúton. Szánalmasan banális. Te épp Belgrádban voltál. Emlékszem a fényekre, arra, hogy fázom, hogy eszembe se jutottál, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül azt éreztem, bármi is történik velem, én ezt most akarom.

Hetekig csak beszélgettünk. Olyan megnyugtatóvá tette az életet, amilyenről nem is sejtettem, hogy létezik. Mintha önmagammal találkoztam volna, csak benne mindent tudok szeretni, amivel magamban mindig harcoltam. Vállalhatatlanul izgalmas és felszabadítóan békés, mert újra kapok levegőt, mert újra tudok aludni, mert újra azt érzem, hogy van közöm a saját életemhez. Itt tartunk most, fél év után.

Mindeközben már azt is tudom, hogy nem foglak elhagyni. Mert az előbb, a hálóban megtaláltam az adásvételi szerződést. Megvetted a házat. A platánokkal és mogyoróbokrokkal, meg az almafával, amire bunkert építhetnek az ikrek, miközben mi a spanyol csempés teraszon fröccsözünk és mellettünk kecskegida böcsködözik báránnyal a fűz alatt. Az első pillanatban gyűlöltelek, mert elvetted tőlem a lehetőséget, hogy elhagyjalak. Nem lehet elhagyni valakit, aki valóra váltja az álmodat. Szinte salamoni döntés maradni, nem? És tudom, hogy kurva igazságtalan vagyok veled. Mert te jó vagy, én meg mocskos. Mert tulajdonképpen szeretlek, és tulajdonképpen rombolni készültem.

Ahogy írom ezt a levelet, fel-fel nézek. Továbbra is vidáman készülődsz, épp azt magyarázod vicceskedve, hogy a boldog házasság pont olyan, mint a szakértelemmel végzett abálás: jó alapanyag, minőségi idő, tervezett élvezet.

...........

Ha megkapod ezt a levelet, az azt jelenti, hogy nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy ne tudj róla. Egészen pontosan azt akarom, hogy tudj róla. Remélem, megbocsátasz. Nem azért, mert megtörtént, hanem azért, mert elmondtam. És azért, mert ma tényleg elhagylak.

XXX

Dearest one,

Today is 28 December 2020. Tomorrow is our tenth wedding anniversary.

I wrote this letter exactly a year ago. On the day before our ninth.

As I returned from Sarajevo this afternoon, I was sitting beside my bags in the bedroom and I thought that if I don’t unpack, then maybe you’ll understand what I have to say and I can leave without having to say a word. Later, while I was taking a shower, I regained my strength and felt strong enough to face you and tell you, and to withstand your anger. And then to leave you. I was supposed to begin by saying “I love you but…”

Then, as you were standing by the kitchen table, sorting the meat for the aspic for our anniversary dinner, I couldn’t bring myself to utter a word. I was watching you blithely scraping the pig ears, with Nina Simone in the background, and I remembered the first time we met. You got hammered, puked all over our friends’ kitchen and I had to walk you home. You went from strong to vulnerable, while I went from frivolous to caring. This is what we fell for, I guess.  

I love you. But there’s someone I love more than you. I met him in Konrad’s workshop, a few months after Dad died. He was loud and smug. I, on the other hand, was endlessly tired, empty and indifferent. Indifferent especially towards life, thinking I lost control over it for good, after I had to watch my father wither away and die. We drank spritzer, the three of us, listened to Stevie Wonder, then he asked me out. I was happy to meet anyone those days who didn’t know me, knew nothing about me and was cheerful all the time. I could be cheerful myself, without having to explain anything or remember anything. We ended up in a café downtown, after closing time, at some private party. We ate, drank, someone played the piano, and we talked and danced until morning. When he kissed me, at 6:00 in the morning, I simply ran away. He ran after me, along the boulevard. So pathetically banal. You were in Belgrade at the time. I remember the facts, being cold, not thinking of you, and feeling, without any guilt, that whatever was happening to me was what I wanted.

We talked for weeks. He made life so comforting that I never knew before. It was like meeting myself, except in him I could love everything that I struggled with in myself. It’s inappropriately exciting and liberatingly peaceful, because I can breathe again, I can sleep again, and because I feel that I am involved in my own life again. This is where we are at now, six months on.

In the meantime I already know that I won’t leave you. Because, just a moment ago, I found the bill of sale in the bedroom. You bought the house. The one with the sycamore trees and the hazel shrubs, the apple tree for the twins to build a tree house on, the terrace with the Spanish tiles where we will be sipping spritzer, while a baby goat and the little lamb are playfully poking each other with their horns under the willow. At first I hated you for taking away the opportunity from me to leave you. You can’t leave someone who makes your dreams come true. The Judgement of Solomon comes to mind, doesn’t it? I know I’m fucking unfair to you. Because you are good, and I am filthy. Because after all I love you and after all, I was about to wreak havoc.

As I write this letter, I look up from time to time. You are still cheerfully getting ready and jokingly explain that a good marriage is just like expertly boiled meat: good ingredient, quality time, planned enjoyment.

If you receive this letter, it means that I haven’t done everything I could to keep it away from you. In fact, I want you to know about it. I hope you’ll forgive me. Not for what happened but for telling you about it. And for leaving you today for real.