Tartasz. Tartalak. Tartasz. Tartalak. / You hold me. I hold you. You hold me. I hold you.
Amikor megismertelek, még nem tudtam. Láttam az erőt a
ládákban és falakban, amiket megmozgattál. Láttam a képzeletet a tárgyakban és
zenékben, amik körülvettek. Láttam az elfogadást a vérben és a szagokban, amiket
sosem utasítottál el.
Még nem tudtam, hogy a vastag falakon átütő zene egyszercsak
olyan hangos lesz, hogy a lüktetéstől eldugul az orrom és már a szagok sem lesznek
használható irányjelzők. Azt sem tudtam, hogy a következő pillanatban beáll a
teljes és elviselhetetlen csend, aztán lecsapnak rám a körülöttem lévő tárgyak
is, amik a magányomat visszhangozzák.
Ott állsz velem szemben. A tükröm vagy. Tartasz. Tartalak.
Tartasz. Tartalak. Elengedlek. Tartasz. Nem engem. A világunkat. Az emlékemet.
XXX
When I met you I didn’t know. I discerned the strength in the boxes and the walls that you moved. I saw the imagination in the objects and the music that surrounded you. I saw the acceptance in the blood and the smells that you never rejected.
I didn’t know that the music, pounding through the thick walls, will suddenly become so loud that the pulsation will clog my nose and the smells will no longer serve as useful landmarks. Nor did I know that the next moment there a complete and unbearable silence will strike, together with the objects around me, echoing my solitude.
You are standing right in front of me. You are my mirror. You hold me. I hold you. You hold me. I hold you. I let you go. You hold on. Not to me. Our world. My memory.
